2013. október 30., szerda

Gondolatok a lehallgatás botrányról.

Az amerikaiak lehallgatták a német kancellár telefonját. Ez most már szinte tény. Engem az zavar, hogy mi történne, ha ezt az amerikai elnökkel tenné egy kis olajban gazdag nem demokratikus berendezkedésű állam. A külföldi elkövetőket ha elkapnák terroristaként, vagy kémként évekig kínoznák, bírósági ítélet nélkül fogva tartanák egy nem az USA területén lévő fogoly táborban. Megaláznák őket, és akár ki is végeznék. Ha az személy aki elkövetné amerikai lenne, akkor az életfogytiglani börtön, vagy a kivégzés várna rá. 35 évet kapott a kiskatona aki kiszivárogtatta a titkaikat.
Az amerikai közvélemény az elnök ellen egy lehallgatást egyértelműen az ország megtámadásaként értékelne. Az elkövető országra lecsapna az amerikai hadsereg.

Ha így gondolkodom, akkor úgy látom, hogy a jelenlegi helyzetben, ha az európaiak is olyan nacionalisták és mindenki fölött állónak képzelik magukat mint az amerikaiak akkor most Amerika megtámadta az Európai Uniót. Lehet hogy ez lesz a 3. világháború casus bellije? Fordított esetben még elképzelhetőbb lenne ez az eshetőség.

Mindenesetre a mai ádáz globális gazdasági versenyben a kémkedés is komoly támadás szerintem.

2013. július 28., vasárnap

A János Kórházban jártam könyök zúzódással.

Már a múlt héten is gondoltam rá, hogy megírom a tapasztalataimat amiket az előző hétvégén szereztem, de a végső lökést az index-en most megjelent interjú adta meg, hogy leírjam röviden a történetemet és a véleményemet.

Történt ugyanis, hogy szombaton este 10 óra magasságába úgy éreztem muszáj kimozdulnom a négy fal közül. Bár furcsa ötlet volt, de úgy döntöttem sötétség ide vagy oda elmegyek egy kicsit bicajozni. Gondoltam kipróbálom a nemrég vásárolt kerékpár lámpákat hogyan szuperálnak a sötétben.
Hála a túl lágyra állított teleszkópnak, a félkézzel fogott kormánynak és az első fék hatékonyságának sikerült lassú tempónál pofára esnem. Pontosabban szerencsére nem pofára, csupán csak a jobb kezemet, könyökömet rendesen beverve elesnem.

Azon kívül, hogy nagyon fájt a kezem más bajom nem esett. Nem sikerült eldöntenem, hogy eltört, megrepedt a csont, vagy csak megzúzódott, így azon is sokat töprengtem, hogy mitévő legyek.
Mire nagy nehezen hazaértem, lezuhanyoztam és átöltöztem már éjfél is elmúlt. Arra jutottam, hogy mégis csak szerencsésebb lenne ha megmutatnám egy orvosnak, egy röntgennek a kezemet, hogy megnyugodjak nincs nagyobb baj.

Az első problémám rögtön itt jelentkezett. 5 éve élek itt Dél Budán, de nem tudtam, hogy mi a teendő, hova kell fordulnom. A 104-et nem mertem hívni, mert nem éreztem úgy, hogy mentőre lenne szükségem. Mit tesz egy számítástechnikába nevelkedett fiatal ha valamit keres? Beírja a google-ba. Ha beírod "mozi Budapest" egyszerű, egyértelmű választ kapsz, hol milyen filmet vetítenek éppen. Ha bírod "orvosi ügyelet Budapest" akkor már nem lesz ennyire egyértelmű, hogy a te lakcímkártyáddal hol fognak szeretettel fogadni és készségesen ellátni. Ráadásul ha jól értem magas lázzal máshova kell menni mint törött kézzel. Végül a Facebook-on és a Twitteren az okosabb ismerősöktől jött a két válasz: Szent Imre Kórház orvosi ügyelet, vagy Szent János Kórház traumatológia. Az előbbit telefonon felhívtam és azt mondták a törött kézzel az utóbbiba kell mennem.
Hajnali 1 óra és utazzak át a fél városon üljek be szörnyen kinéző véres betegek közé néhány órára és várjak türelmesen a röntgenre. Nahát ehhez nem volt sok kedvem, főleg, hogy alig pár napja olvastam át felületesen a János kórházat rémesen lehúzó index cikket. Ah, nincs is eltörve az a kéz, meg sem dagadt, reggelre kutya baja sem lesz, inkább alszom egy jót és majd meglátjuk.
4 óra félálomban forgolódás és fel-fel szisszenés után meggondoltam magam. Nincs mit tenni, irány a vágóhíd. Ha már 24 órás ügyelet van, akkor gondolom mindegy, hogy mikor megyek, sőt lehetőleg minél hamarabb ugye? Első villamosra fel és irány a János Kórház főbejárata.

A portáson érezhető volt, hogy élethalál kérdése, hogy nehogy eltévedjek az épületek rengetegében. Magamban meg is mosolyogtam a dolgot, nyilván az előző heti index cikk miatt is tukmálták rám visszautasíthatatlanul az alábbi fénymásolt térképet.



A teljesítménytúrázós tapasztalatomnak hála egész könnyen megtaláltam a 26-os épületet, de néhányszor azért elbizonytalanodtam. Nem csodálom hogy voltak már eltévedők. Ugyanis a következő a helyzet. Tényleg vagy 200 métert kell az épületek között folyamatos emelkedőn megtenni amire elérünk a terület másik végébe. A tájékozódási problémát 3 dologban látom.

1. Mint az alábbi képek is mutatják a bejáratnál ki van helyezve a terület alaprajza, de amire az ember a végére ér addigra már elfelejti az ábrát. Ezt a fénymásolt papír orvosolta, jár is érte a piros pont.
2. Az épületek számozása nem eléggé látható. Úgy éreztem ez nem egy infópark ahol már a Rákóczi hídról látni melyik épület milyen betűvel van jelölve.
3. Az emberek nincsenek felkészülve rá, hogy a 29,20,23,30 -as épületeken keresztül kell menni a cél irányában. Most jártam életemben először "szint emelő" lépcsőházban. Nem is tudtam, hogy ilyen is van.

Itt jegyezném meg, hogy a portás kérdezte, nem-e autóval jöttem, mert gondolom ez esetben nem kellett volna sétálnom. Nem keresgéltem, de gondolom valamelyik hátsó bejáraton is megközelíthettem volna a 26-os épületet. Tök jó lenne a 21. században, ha  google keresésre egy egészen egyszerű eredményt kapna az ember, ami a következő infókat tartalmazná. Melyik kerületből melyik kórházba kell menni, ott pontosan hova (nem a főbejárathoz, hanem a hátsó kapuhoz, BKV járat és térkép megjelölés) és természetesen egy telefonszámot. Természetesen többé kevésbé rá lehet találni az infóra a Net-en, de nem egyértelmű a találat.

Szóval vasárnap 6:45-kor ott vagyok a traumatológián és egy árva lélek sincs a folyosón. Látszik, hogy itt bizony százak szoktak várakozni a segítségre, de ebben az időpontban én voltam az egyetlen. Sok ajtó, sok felirat, jaj hova kopogjak be, jaj szabad-e kopogni, jaj mi lesz. Végül 5-10 perc után jött valami orvos, vagy ápoló, aki ismerte a járást és tudta hova kell kopogni. Fel is ébresztett az ajtó mögött egy szunyókáló ápolót. Na itt egy kissé pánikba estem, hogy mit fogok én kapni azért,  hogy hajnalok hajnalán ilyen apró cseprő dologgal zavarom őket, hogy fáj a kezem. Üljek le a folyosón és várjak türelemmel. Kaptam az utasítást. Szerencsére a mentősök hoztak egy roma srácot akinek súlyosabb lábsérülése volt, így megnyugodtam, hogy nem csak én ébresztem fel az osztályt.
Kis idő után felbukkant egy hölgy és megkérdezte mi a panaszom. Megkérdezte azt is, hogy mikor történt az eset. "-Néhány órája." válaszoltam. Kicsit úgy éreztem azt gondolja, hogy egy három napja történt balesettel jöttem az ügyeletre, de igazából ezt nem tette szóvá. Elküldött a röntgenre.

Mindig ez a dilemma, mivel forduljak orvoshoz? Ha nem fordultam időben és pont vasárnapra esek kétségbe akkor mit tegyek?  Pénteki kéztöréssel vasárnap már nem szabad orvoshoz menni, ki kell várni a hétfőt?

A röntgen után körülbelül 20 percet üldögéltem már bent a betegellátó (nem tudom mi a hivatalos neve) szobában és figyelhettem ahogy vagy fél tucat ápoló és orvos készülődik a műszak végére. Az idő hossza nem az orvosok hibája volt, alapvetően azért került rám lassan a sor, mert negyed órát könyörögtek a részeg és hülye lábsérültnek, hogy megengedje hogy vért vegyenek tőle.  Még a röntgennél volt alkalmam 5 percre kettesben maradnom a sráccal. Hát engem 5 perc alatt kiakasztott. Szóval arra jutottam, hogy az orvosokat nem a normális betegek akasztják ki, hanem azok a nem normálisak akik bárkit kiakasztanának. Még ezekkel is a lehető legnagyobb türelemmel próbálnak bánni, a saját fülemmel hallottam. A másik tapasztalatom az volt, hogy mindegyik doglozón látszott, hogy hullafáradt a műszak végére. Valószínűleg túl hosszú a műszak és túl sok a problémás ember. Én aki egy monitorral szemben dolgozok egész nap el sem tudom képzelni milyen lehet naponta egy csomó emberrel (életük egyik legrosszabb napján) találkozni. Meghúztam magam és azzal próbáltam segíteni a munkájukat, hogy csendben türelemmel várakoztam.

Végül azt hiszem a fő-fő műszakvezető doki megnézte a kezemet és a röntgen felvételt. Leecsetelték a horzsolásomat, megnyugtattak, nincs törés, nincs komoly baj és utamra engedtek. Max egy óra volt az egész. Nem kaptam sértő megjegyzést, hogy miért ott és akkor és ilyen problémával jelentem meg. Türelemmel, megértéssel kezelték a problémámat. Nem lehet panaszom a bánásmódra.

Azt hiszem egyszerűen megfogalmazható néhány dolog amivel az ellátás emberi részén javítani lehetne. Persze ez is mint minden pénzbe kerül.
0-24 órában kellene egy pult ahol mindig, és mindig ébren, és állandóan ott ül valaki és tájékoztatja a betegeket a várakozáshoz szükséges információkról.
-- Itt kell ülni
-- Mindjárt jön az orvos
-- Ennyit kell várni, mert súlyos esetet látnak el
-- Itt a kávéautomata
-- Itt a WC
-- Itt tudsz inni egy pohár vizet
-- Szólok az orvosnak, hogy nagyon vérzik
-- Stb...

Egy ideális világban úgy lennének beosztva az ápolók és az orvosok, hogy ne legyenek hullafáradtak a műszak végére és ne kelljen aludniuk amikor nincs beteg. Persze ehhez megfelelő számú orvos és ápoló kéne.
Na és még egy ideális világban is lesz olyan hülye gyerek, aki nem adja meg a tiszteletet és csodálkozik, hogy nem kapja meg ő sem.
Úgy mentem oda, hogy tutira fogok kapni valami szokásos orvosi beszólást, de nem kaptam.
Úgyhogy az emberekben pozitívan csalódtam, köszi az ellátást. A betegirányítás pedig pont olyan volt mint amilyenre számítottam, ezen még lehet javítani.

Végezetül itt van néhány kép amit hazafelé készítettem a főbejárat és a traumatológia közötti teljesítménytúrámról. (Azért szerencse, hogy nem a térdem fájt.)


 




 

2013. május 26., vasárnap

Kinizsi 100 ahogy megéltem

A napom hajnali 4:15 körül kezdődött. Csupán 4-5 órát tudtam aludni az éjszaka folyamán. Nagyon izgultam, és nagyon ideges voltam. Kicsit úgy éreztem magamat, mint egy vizsga előtti éjszakán. Mindent bepakoltam? Minden eshetőségre gondoltam?
Már az előző este bepakoltam a táskámat így reggelre csak az öltözködés és egy gyors kávé maradt. Az öltözködés persze nagyon szertartásosan nagy odafigyeléssel végrehajtott tevékenység ilyenkor nálam. Újra kisbabának érzem magam ahogy vastagon bekenem a hajlatokat és kényes részeket Neogranormonnal.  :) Olyan a rövidnadrágom, hogy övet kell használnom hozzá, ezért a múltkori túra tapasztalat miatt a hátamra felragasztottam egy széles ragtapasz szalagot a kidörzsölődés elkerülése végett. Sajnos nem elég széles sávot ragasztottam le. Íme az eredmény:


Fiúknak érdemes a mellbimbót is leragasztani, ugyanis az izzadt póló kellemetlen kidörzsölést okozhat. (ez legalább utólag sikeres akciónak bizonyult)
A ruhák és a cipő gondos felvétele után már indulhattam is.

5:11-kor már a villamoson ültem. Mint kiderült a nevezési hely és a rajthely nem ugyanaz. A nevezési helynél több mint 100 méteres sor állt amikor odaértem. Szerencsére gondoskodtam előnevezésről ezért azonnal a néhány száz méterre lévő rajthelyre siethettem. 25-30 percet kellett várni a hivatalos rajtra. 6:50-es rajtidővel sikerült elindulnom.

A túra előtt alaposan utána olvastam, hogy mit javasolnak a rutinos teljesítők. Azt mondják az először indulók alapvetően 3 hibát követnek el.

  • Cipő, nagyon fontos, hogy bejáratott cipőt túra bakancsot vegyünk fel. Új cipőben lehetetlen a teljesítés. Nekem amúgy is minden túrán sok gondom van a vízhólyagokkal, ezért a legjobban most is attól tartottam, hogy a talpam és a sarkam fog meggátolni a teljesítésben. Erre még a későbbiekben visszatérek.
  • Táplálkozás, Az eléhezés komoly problémát jelent. Azt mondják a túra alatt gyakorlatilag folyamatosan enni kell. Nem akkor kell enni amikor megéhezik az ember, hanem már előtte. A túra rengeteg energiát igényel és még a legedzettebbnek is pótolnia kell a felhasznált energiákat. Akkor is enni kell, ha nem éhes az ember. A túra folyamán magam is tapasztaltam, hogy egy sportszelet vagy két marék sós mogyoró 15 perc múlva mennyi energiát ad az embernek. Fontos még a folyadék bevitel is. Az új víztartályos táskám tökéletesen bevált. A táskából kivezetett szívó cső biztosította, hogy akár kilométerenként megállás nélkül igyak egy-két korty vizet. A túra során egy percig sem szomjaztam. Figyeltem rá, hogy amikor csak lehet feltöltsem a vízkészletemet. Utólagos számítás szerint 22 óra alatt kb. 9-10 liter folyadékot ittam meg. ( 2x05 l kóla, 1x05 l narancslé, 1x05 l  powerrade, 1 pohár tea, 4x1.5 l ásványvíz)
    (Ha már itt tartunk nézzük a kaját is. 5 szendvics, 1 karéj zsíros kenyér, 6 sport szelet, 4 'jó reggelt' keksz, 1 tasak sós mogyoró, a túra végén egy tányér gulyás és egy fánk.)
  • Saját tempó. Sokan azt hibázzák el, hogy másokkal együtt mennek. Így nem tudnak a saját tempójukban haladni. Az még a jobbik eset, hogy a saját tempójánál lassabban halad, de a kezdőknél, főleg ha egy tapasztalt is van a csapatban akkor nem ez a jellemző. Nagyon sokan a túra elején egyszerűen kihajtják magukat és a túra végére kipukkad a lufi.
    Azt tapasztaltam, hogy a saját tempó nem csak átlagban, hanem a lejtő, sík, emelkedő hármasában is számít. Én érdekes módon emelkedőn jobb vagyok az átlagnál, lejtőn viszont lassabb. A síkon pedig belassul az ember, ha nem figyel oda (pl. nagy beszélgetésbe bonyolódik). Azért vagyok lassú a lefele, mert a vízhólyagtól félve óvatosan ereszkedek le a meredek oldalakban. Szóval nem jó, ha a társaság miatt dobra lassan, síkon és lejtőn meg túl gyorsan megyünk. Ha azért nem áll meg az ember elővenni egy kis kaját mert nem akar lemaradni a többiektől. Stb... Ezen tapasztalat miatt úgy indultam neki a túrának, hogy ez egy egyéni sport és néhány kilométernél hosszabban nem csatlakozom senkihez, megyek a saját tempómban. Ehhez tartottam is magam többé kevésbé.

Íme az útvonal és a szint metszet:





A túra elején gyorsan fogytak a kilométerek. 7:58-kor már a Nagy Kevély tetején készítettem néhány képet.


A következő 15-20 Km nem volt különösebben emlékezetes, ettem, ittam, haladtam, az ég világon nem fájt semmim. Úgy emlékszem ekkor beszélgettem egy párral néhány percet a Balaton átúszásról. Hallottam hogy ez van köztük szóba és mivel érdekelt a téma megkérdeztem az öreget aki már megcsinálta az úszást, mégis milyen élmény.

A Pilis szerpentinek, a Pilis nyereg nagyon szép volt. Egy srácot megkértem csináljon rólam fényképet. (de 10:18 körül jártunk)


Kesztölc előtt összefutottam Hápi-val akit egy volt munkatársam mutatott be még egy korábbi túrán. Mostantól túrabarát. Dorogig együtt mentünk, diktált nekem egy kis tempót a sík szakaszon. Majd Dorognál mondtam menjen csak mert nekem túl gyors a tempója.

Kesztölcön egy családi háznál profin kivezetve a kapun kívülre a kerti csap slagja. Nagy betűkkel kiírva "Szabad Inni!". Kicsi lány nagy szorgalommal töltögeti a szomjazó túrázók kulacsát. A papa lehet meg fog lepődni a következő vízszámlán. Örömmel nyugtáztuk ilyen is van. 

Talán Kesztölc határában volt az az eset is, amikor két 6 év körüli fiúcska kit állt a portájuk előtt egymás mögött szépen felemelt kézzel. Kellett két másodperc amíg leesett mire ment ki a játék. Szurkolásként végig pacsiztak az egész mezőnnyel. Szerintem nem volt túrázó aki ne vette volna a fáradságot a pacsira.

Dorogra Hápinak köszönhetően húzós tempóban érkeztünk. Aztán fogadalmamhoz híven egy ABC-nél kiadtam Hápi útját és beugrottam vásárolni ásványvizet. Nem bírtam a kísértéssel és a többieket utánozva vettem egy kék színű 'gumimaci szörpöt' (PowerRade) is.
Dorog határában elkezdett csepegni az eső, de még nem volt vészes.

Energiával feltöltődve könnyedén felmásztam a Nagy Gete tetejére. Azt hiszem a nagy Gete tetejéről láttam az Esztergomi Bazilikát a távolban. Meglepett a dolog, nem gondoltam, hogy ilyen messze el fogok látni a hegytetőről.


Ereszkedés és néhány újabb kilométer kutyagolás után a Tokodi pincéknél jó kedélyű öregurak osztották a vizet ballonos vízadagolókból. Megálltam 5 percre, leültem és ettem egy szendvicset. Aztán meghallottam, hogy az 51Km-es pecsételő állomás csupán 3 kilométerre van. Eleve oda terveztem egy nagyobb pihenőt így gyorsan tovább indultam. Azt persze senki nem mondta, hogy egy kellemes kis emelkedő ez a 3 kilométer. Mindegy letudtam.
Hápi a volt munkatársamon keresztül üzent és elküldte a telefonszámát. Kért hogy hívjam fel. Mint kiderült még az 51Km-es pecsételőnél (Kakukk presszó) van. Bevárt és az ő pihenőjének végén az én pihenőm elején váltottunk néhány szót. Majd az ő húzós tempójában elsietett. Ahogy mondtuk majd a célban találkozunk.

A Kakukk presszónál egy 15-20 perces pihenőt engedtem meg magamnak. Mivel az 50-en túli világot nem nagyon ismerem, gondoltam adok időt magamnak a felkészülésre. Vettem ásványvizet, kólát.  Az asztalnál ahova letelepedtem már ült néhány túrázó. Az asztal közepén egy tányérban utolsó szelet barátság kenyér süti figyelte az eseményeket. A srácok azt mondták, ezt egy kedves hölgy osztogatta még az érkezésem előtt és vegyem csak el nyugodtan az utolsó sütit. 15 éve nem ettem diós barátság sütit. Valami mennyei volt az íze. Igazán küldhetne nekem egy tepsivel valaki, nagyon hálás lennék.

Táplálkozás után jött a zokni csere. Az asztal másik oldalán egy rutinos öreg túrázó éppen levest evett. Szót szót követett és addig addig győzködött az öreg, hogy végül nem lecseréltem a zoknit, hanem engedve a tanácsnak két zoknit húztam föl egymásra. Ez a tanács azt hiszem kulcs momentuma volt a túra sikeres teljesítésének. Bár a túra végére nem úsztam meg a vízhólyagokat és a vérhólyagot a sarkamon, mégis nagyon sokat segített a két zokni taktika. A következő 15 kilométert nagyon vidáman láb fájdalom nélkül teljesítettem.  Ekkor már rendesen benne voltunk a délutánban. A délután folyamán amúgy gyönyörű tájakon vezetett az utunk.


65 Km környékén jött az első holtpont. Nagyon fáradtnak és elcsigázottnak éreztem magam. Egy keskeny ösvényen nem bírtam tovább. Az ösvény szélén gyakorlatilag a gaz kellős közepében leültem pihenni néhány percet. Megettem egy fél szendvicset és egy csokit. Megmasszíroztam a lábaimat. A bajtársiasság jó példája, hogy 10 perc alatt 5-en kérdezték meg az elhaladók közül, hogy minden rendben van-e, szükségem van-e valami segítségre. Biztos vagyok benne, hogyha kérem akkor tényleg hatásos segítséget kaptam volna akár a saját idejük,vizük,csokijuk terhére is. Természetesen én is kérdezgettem néhány elcsüggedt üldögélőt, hogy kell-e valami. 
A pihenés szerencsére segített és újult erővel indultam tovább.  

Gerecse üdülő környékén egy széles kavicsos úton bandukolva azt vettem észre hogy jobbról balról egy-egy fiú előz közvetlen mögöttem pedig selymes női hang cseng. Felkiáltottam, hogy jaj be vagyok kerítve megadom magam. A srácok vették a lapot és közölték, hogy mostantól előttük kell mennem és végig fognak hajtani a pályán. :) Így kezdődik egy közös bandukolás beszélgetés.
Egészen Koldusszállásig együtt mentünk ezután. Egy részt jó volt a társaság és a beszélgetés. Elterelte a figyelmemet a fájdalomról. Az egyik srác (Attila) már 4 szeres teljesítő volt a másik srác (Tamás) és a lány (Zsuzsa) pedig hozzám hasonlóan újoncok. A 4 szeres teljesítő komoly tempót diktált, míg a lány kedves figyelmes volt és pozitív kijelentésekkel biztatott.
(Persze gonosz módon a túra során minden újoncnak akivel találkoztam elsütöttem a dumát. "A statisztika szerint az első próbálkozók fele nem teljesíti a túrát, tehát kettőnk közül valakinek nem sikerül." )
Utólag mégis úgy éreztem hiba volt egy csapathoz csatlakoznom. A Bánya hegy felé elkezdett sötétedni, Attila véleménye az volt, hogy ne álljunk meg a lámpákat előkeresni, mindjárt a Bánya hegyi ellenőrző ponton leszünk és majd ott elővesszük a lámpákat. 50 percig sötétben botorkáltunk mire végre Zsuzsával mégis csak megálltunk lámpát elővenni. A Bánya hegyet pedig még ezután egy órával értük el. Fájós, vízhólyagos lábbal nem jó a sötétben botorkálni a kavicsos úton.
A bánya hegytől a Koldusszállásig pedig Attila tempója volt túl sok nekem. Egyre jobban fájt a talpam, éreztem, hogy nem eszek rendesen és kezd elfogyni az erőm.
Koldus szállásnál egy kicsit bunkó módon nem álltam meg egy percre sem és otthagytam a kis csapatot. A túrázás nem csapat sport. Saját erőből saját motivációval saját tempóban saját erőbeosztással akartam teljesíteni a hátralévő 17 Km-t.

Itt térjünk ki egy kicsit a telefonra. Egész nap igyekeztem minimálisra korlátozni a telefon használatát. A táskám oldalára rögzített napelemes töltővel próbáltam meghosszabbítani az aksi üzemidejét. Szándékosan csak rövid szedett-vedett üzenetekkel tájékoztattam az ismerősöket a történésekről. Az üzeneteket, lájkokat út közben nem is nagyon olvastam. Egy két pihenőnél gyorsan átlapoztam őket, de semmi több. Mégis csodálatosan jól esett a sok lájk, a sok biztatás. Amikor az ember mászik fel a Nagy Gete tetejére és hallja a facebook üzenet egyedi csipogását, akkor nem áll meg elolvasni, hogy ki mit írt, lájkolt, csupán csak elégedett mosollyal nyugtázza hogy a távolból egy barát hátba veregette és biztatta gyerünk tovább. Nincs mit tenni lépés lépés lépés után.
Az este beálltával a telefon már csak 25% töltöttséget mutatott. Ekkor kénytelen voltam energia takarékos módba váltani és minden internet kapcsolatot megszakítani. Gondoltam jobb ha reggelig legalább a hagyományos telefon funkciót fent tudom tartani.

Tehát végül Koldusszállástól már minden tekintetben egyedül maradtam az utolsó 17 kilométerre. Itt egy végeláthatatlan kavicsos úton nem meredek, de azért érezhető emelkedő következett. Magam is meglepődtem, hogy egy csoki után mennyire jól bírtam ezt a hosszú emelkedőt. Kicsit talán el is kapott a hév és jó kis tempót diktáltam magamnak. Valahol Arany-lyuk elágazásnál már az emelkedő után viszont beütött a krach. Mindenem fájt és nagyon elegem volt már. Nem tudtam mit találjak már ki, hogy új erőre kapjak. Csak nem akart jönni a 90Km-es pecsételő pont. Ekkor már talán hajnali fél kettő lehetett. A sötétben egy nagy kőre telepedtem le az út szélén. Itt is kérdezgették az elhaladók, hogy minden rendben van-e. Az egyik elhaladótól megtudtam, hogy a 90-es pont valójában 92.5Km-nél van és alig másfél kilométerre ültem le tőle. Ez nagyon felvillanyozott. Felálltam és eldöntöttem odáig már csak elbotorkálok valahogy, aztán majd meglátjuk mi lesz. Fel lehet adni a túrát 92.5 Km-nél is. 7.5 Km az a tempótól függően 1.5 óra alatt is teljesíthető, de ha csak vánszorog az ember akkor 3 óra is lehet. Abban a pillanatban a gondolat hogy még 3 órát kell szenvedni nagyon komolyan elkeserített és még a feladás is megfordult a fejemben. Ekkor tájt értek utol Attila,Tamás és Zsuzsa. Néhány szót váltottunk, biztattak és mentek tovább. Megértették, hogy ez az én harcom és egyedül vívom meg. Sokat segítettek és már nem tudnak többet segíteni.
A Baji vendégházhoz bevánszorogva újra leültem pihenni. A tábortűznél egy kicsit felmelegedtem, ugyanis hűvös volt a hajnal. Menet közben az ember nem fázik, de mihelyt leül elkezd vacogni a foga.

Időm volt még bőven a 24 órából. Szóval a 10 perc pihenő után úgy döntöttem a hátralévő 7.5 kilométert akár kúszva is megteszem. Lépést lépés követett és bár a fájdalom nem múlt azért igyekeztem megszokni. Tudtam minél gyorsabban megyek annál gyorsabban vége az útnak.
Egy kellemetlen kavicsos meredek lejtő és aszfaltos út volt már csak hátra. Innentől már végig lejtett a pálya. Meg kell mondjam nem volt jó a kedvem, ha nem is túl lassan, de vánszorogtam. Minden újabb kanyar bosszantott, csak lenne már vége.

4:21 perckor vége lett. Megérkeztem. Eufória a köbön, boldogság, meghatottság, dacos büszkeség!
Az étkezőbe ahova a kiutalt gulyás levesért mentem összefutottam Hápival is. Ő 21:03 -as időt futott míg én 21:25 óra alatt értem be. Hápi első kérdése az volt. "Mit érzel?" Őszintén mondom nem tudtam válaszolni neki. Nem jött ki hang a torkomon és inkább eltakartam az arcomat. Nem piszkált tovább, hagyott néhány percet hogy megemésszem a dolgokat.

Hápi felajánlotta, hogy ha már érte jönnek a szülei, hazavisznek engem is. Útba esik. A baj csak az volt, hogy azt mondta 8 körül fognak csak megérkezni. Mégis a három óra várakozás kecsegtetőbbnek tűnt mint a másfél kilométer séta a vasútállomásig. Elfogadtam a felajánlást.
Sajnos konnektor nem találtam a teremben. Bár az ismerősöknek beígért hajnali hívást csak viccnek szántam, de azért a Facebookra mindenképpen akartam valami életjelet írni. Már vagy egy órája szunyókáltunk az asztalra borulva amikor eszembe jutott, hogy ránézzek a telefonra, hogy valójában hogyan is áll a töltöttsége. Mint kiderült kb. pont annyi energiája volt még neki is, mint nekem. (3%)
Ez egyetlen Győzelem életjel üzenetre volt elég.

A várakozás közben befutott a vak túrázó és a két segítője. A túrán ugyanis végigment egy vak srác is. Kedves gesztus volt, hogy az elgyötört emberek a szunyókálásukat egy spontán tapsviharral törték meg amikor beléptek az ajtón.

A továbbiakban a várakozást egy rövid beszélgetés színesítette meg. Mellénk telepedett ugyanis egy 17 és egy 27 szeres teljesítő. Megkérdeztük tőlük, ők hogyan tudják fájdalom és vízhólyag nélkül teljesíteni a túrát. A válasz gyors volt és rövid. Nem tudják. Ők megkérdezték, hogy jövőre is elindulunk-e? Rögtön mondtuk, hogy biztosan nem. Felnevettek és azt mondták minden első teljesítő ezt mondja közvetlenül a túra után, aztán a következő évben mindig újra találkoznak velük. 

Végül 9 körül értem haza. Csupán 100 méterre a háztól raktak ki, de ez is egy 10 perces sétát jelentett a teljesen bemerevedett lábaimnak hála. Út közben egy idős néni viharzott el mellettem és nem sikerült átjutnom egy zebrán mielőtt az pirosra váltott, pedig elrajtoltam amit felvillant a zöld jelzés.

Lassú megfontolt mozdulatokkal végrehajtott fürdés után akupunktúrás kezelésben részesítettem a vízhólyagokat majd végre bedőltem az ágyba és egészen estig aludtam is.

Csodálatos kaland volt ez a nap, gyönyörű tájakon vezetett az út, megismertem sok kedves embert és egy kicsit jobban megismertem önmagamat is.


2013. május 24., péntek

Kinizsi 100 előtt!

Egy órán belül ágyba kell kerülnöm, hogy holnap reggel kipihenten indulhassak talán eddigi életem legnagyobb sport erőpróbájára.
100 kilométer túra Békásmegyertől Tatáig 2930m szintemelkedéssel maximum 24 óra alatt.
Rengeteg érzés kavarog bennem. Az izgalomba és várakozásba egy kis félelem is keveredik természetesen. Bár 3 hete már teljesítettem egy 70 kilométeres túrát, azért ahogy az öreg túrázók mondják "a tények makacs dolgok" nem fog mindenki célba érni. Az újoncok között majdnem 50%-os szokott lenni a lemorzsolódás, mégis remélem én rendesen felkészültem. Bízom benne, hogy sikerülni fog, vagy ha mégsem akkor képes leszek úrrá lenni a makacsságomon és ésszerű áldozatok árán feladni.

Úgy döntöttem még a szokásosnál is részletesebben dokumentálom és megosztom a holnapi nap eseményeit. Tudom nárcisztikus magamutogató vagyok.  Az elmúlt túrákon igyekeztem a lehető leggyorsabban haladni, az előző túrán ez majdnem vissza is ütött és majdnem feladáshoz vezetett. Holnap bár tempósan szeretnék menni, mégis csak az fog számítani, hogy szintidőn belül teljesítsem a távot. Terveim szerint ahányszor csak lehet kiírom majd a facebookra és a twitterre hogy mi történik, mit érzek, és hol tartok éppen. Remélem van olyan akit ez nem zavar és nem veszi tolakodásnak hogy én ezzel szemetelem tele a falamat játék meghívások helyett. Talán lesz olyan is aki elolvassa és izgalommal várja a híreket.

Kezdetnek lássuk is a készülődés néhány részletét. Az elmúlt túrák tapasztalata alapján a leggyengébb testrészem a lábfejem. Pontosabban a talpam. A vízhólyag lehet ugyanis a legnagyobb ellenségem. Eddig minden komolyabb túrán sikerült szereznem néhányat belőle. Többször is bizsergett bennem, hogy megosztok egy képet a sebeimről, de aztán úgy döntöttem nem sokkolom az ismerősöket. Szóval a vízhólyagot 50 kilométeren egész egyszerűen eddig még egyszer sem sikerült elkerülnöm. A holnapi túrára 2 pár vadonatúj Quechua túrazoknival készülök. Remélem ez enyhíti a hólyag keletkezési gyorsaságot.
Izomláz ellen magnéziumot és kalciumot veszek be és viszek is magammal.
A kidörzsölődésre nekem a laza bokszer alsó és a neogranormon kenőcs vált be.
A nap ellen baseball sapka és napszemüveg, az eső ellen eső kabát.
Úgy tervezem rövid nadrágba megyek, remélhetőleg nem lesz hideg. Pulóvert azért viszek, az éjszaka biztosan hűvös lesz. Ezen kívül természetesen viszem magammal a jutalom száraz pólót amit csak a célban veszek fel.

Igyekszem egy félórán belül ágyba kerülni, hogy ki tudjam pihenni magam, a múltkori 16 órás menet előtt nem aludtam és azt hiszem ez is hozzájárult ahhoz, hogy 16 órás volt a menet 14 helyett.

A túrán hiába neveztem elő úgy tűnik a szervezők csak 7:30-kor fognak hagyni elrajtolni. 15 percenként akarnak max 300 embert indítani. Azért én 6:30-ra igyekszem a rajthoz érni és elindulni korábban, ha lehet. Úgy tervezem 22:00 óra alatt azért teljesítem a távot. Meglátjuk, van egy ügyes kis weboldal ahol lehet tervezni a túra teljesítésének ütemezését. Íme a terv:


Végezetül álljon itt egy kép a felszerelésről, szépen összekészítve. Jó éjszakát, holnap nagy nap lesz!
Most muszáj aludnom. Pá





2013. február 11., hétfő

KEME a nácik fénye a sötétségben (túra beszámolóm)

Már hetekkel a túra előtt be voltam zsongva. Amint megláttam rögtön felkeltette az érdeklődésemet ez a Kitörés 60 emlék és teljesítménytúra.

http://www.kitorestura.hu/

Éjszakai, az eddigi leghosszabb túrámtól csupán 4 kilométerrel hosszabb, van mögötte egy érdekes történelmi esemény, egy rendes téma. Ez kell nekem! Ahogy utólag bebizonyosodott azért ez nem gyerek játék. A jó minőségű fejlámpa, a jó minőségű túra bakancs, esőkabát elengedhetetlen egy ilyen túrához. Szerencsére kivételesen felkészültem és ha egy vagyonba is került beszereztem a kellékeket előre. Szóval a felszerelésemben nem volt hiány. 

A túra előtt volt némi lelki tépelődésem azon, hogy mit is fogok én egy ilyen kissé jobboldali politikai hangvételű rendezvényen keresni. Természetesen a kiírásban leszögezték, hogy nincs politikai mondanivaló és kizárólag a történelmi megemlékezés a cél. Mégis attól tartottam, hogy mint egy baloldali szociáldemokrata párt tagja (4K! Negyedik Köztársaság Párt) nem ildomos egy ilyen megemlékezési célú túrán részt vennem és nem is fogom jól érezni magam a közegben.
Azzal nyugtattam magam, hogy engem csak a sport érdekel és a kihívás. Illetve azzal is, hogy én bizony nem teszek különbséget az akkori harcoló felek kegyetlensége között. Elítélem mind a két felet amiért embereket öltek, nőket erőszakoltak, pusztulást okoztak hazámnak. Viszont tisztelettel gondolok azon katonák szenvedésére, akik csak megpróbálták túlélni a helyzetet és épségben hazajutni. Biztos vagyok benne, hogy mindkét oldalon nagy számban voltak rendes becsületes emberek.
Gondoltam rá, hogy a táskám felmatricázásával mégiscsak jelzem, hogy nekem mik a nézeteim, de több barátommal beszélgetve rájöttem, hogy ez csak öncélú provokáció lenne. Ahogy fogalmaztak lesüllyednék az ő szintjükre. Így hát úgy döntöttem, hogy nem foglalkozom a politikával, a teljesítmény túrával és a magam elé állított kihívással törődöm.
Megjegyzem a túra szervezői tényleg nem politizáltak, minden állomásponton egyenruhás pont őrök voltak, voltak magyar, német és orosz egyenruhások is. Persze érezhető volt, hogy a hagyományőrzők többségében melyik politikai oldalt támogatják, de azért nem osztogattak "Szavazz a  .... ra" szórólapot.

Mint előnevező csupán rövid sorban állás után 17:15 körül sikerült elindulnom a Budai várból. Ekkor már sötét volt és zuhogott a hó. A Városmajor után rögtön egy jó kis combos emelkedő kezdődött az első ellenőrző pontig. Úgy 300 méter szintemelkedés, itt még betonon, Budapest utcáin. Az egyik lépcsőnél elviharzottam két kövér roham sisakos díszhuszár mellett. Valószínűleg csak a 25-ös távon indultak, de láttam a szemükön, hogy már azt is megbánták. Nem tudták mire vállalkoznak :) . Na de ne bántsam őket, én is voltam testesebb még néhány hónapja. Mindenesetre elhatároztam, hogy minden katonai egyenruhás akit leelőzök az bizony elesett a csatában. :) 
Normafa, Erzsébet kilátó volt a következő célpont. Végre használhattam a szép új fejlámpámat a sötét erdőben. Nem fájt, nem fázott semmi, minden jó volt, jó tempóban haladtam.
Kb. 20 kilométernél aztán az egyik emelkedőn elfogyott a lendület. Éreztem, hogy nagyon szomjas vagyok és el is éheztem egy kicsit. Kénytelen voltam tudomásul venni, hogy egy kicsit túl lazán vettem a dolgokat és nem ettem eleget. 5 perc pihenő, az első pohár forró tea és egy szendvics következett. A pihenő megtette a hatását és mintha mi sem történt volna úgy szaladtam fel a hegyre.
Alig egy fél-háromnegyed óra múlva beértem a 25-ös táv végére. Itt meleg teával, fasírttal kínáltak a rendezők és mivel elfogadtam kénytelen voltam újabb 10 perc pihenőt tartani.
Újult erővel indultam neki a táv hátralévő részének. Még a hóesés is elállt így le lehetett venni az esőkabát csuklyáját. Egész úton 10-15 cm-es hó volt, a táj mindenhol teljesen és egyenletesen hólepte. Szóval igazi téli csoda.

A táv következő szakasza az egyik kedvenc helyemen, a Virágos-nyeregen vezetett. Itt sajnos jól felbosszantott egy társaság. A keskeny ösvényen ugyanis nagyon lassan haladtak. Nem tudom mi az íratlan szabály erre, de eddig én úgy tapasztaltam és tanultam az öregebb túrázóktól, hogy a gyorsabb léptűt el szokás engedni, különösen a futókat igyekszik az ember nem hátráltatni. Mindenki félre tud lépni a kitaposott ösvényről néhány másodpercre amíg a gyorsabb túrázó hátulról elhalad mellette. Még ha bele is kell lépni a mélyebb hóba akkor is, félcipőben ne indulj téli túrára, vagy viseld a következményeket.
10 percig haladtam szépen mögöttük, amikor kértem az előttem haladót, hogy engedjen el. Ő még barátságosan előre is engedett, amit természetesen megköszöntem. Aztán egyre jobban éreztem, hogy nem igazán akarnak utamra engedni. Míg nem egy fickó közölte, hogy ez olyan mint a közúti forgalom, csak egy nyomtáv van, tehát vágjak új nyomtávot, ha előre akarok menni. Különben is rám fér egy kis pihenés. Na itt elgurult a gyógyszerem, bár nem szóltam vissza semmit, és lehet nekik volt igazuk én vagyok a türelmetlen és túl gyors. Nem igazán volt kedvem 20-30 percet a cammogó társaság mögött elvesztegetni. A meredek hegyoldalba elég kockázatosan és agresszíven, de a mély hóban elkezdtem elfutni a társaság mellett. Közben elszórtam egy-két bocs, bocsi kifejezést.

Az előzés után a következő 5 kilométer gyorsan eltelt. Igyekeztem kitörölni a fejemből a rosszkedvet és bele-belekocogni az útba. Nem akartam, újra találkozni a társasággal ezért meggyorsítottam a léptemet, hogy többet ne érjenek utol.
33 Km-nél újabb kocsmával ellátott ellenőrzőpontot találtam. Itt meleg húslevessel fogadtak. Eleinte nem akartam időt vesztegetni a sorbaállással és az evéssel, de aztán nem bírtam nemet mondani. Amilyen gyorsan csak tudtam belapátoltam a kaját és arra gondoltam, hogy hát ilyen kényelemben egy sétagalopp az egész túra. Nem fázok, nem fáj semmi, a kedvem helyre billent, indulhatok is tovább.

35 Km táján éppen egy enyhébb emelkedőn felfelé német szót hallottam a hátam mögött. Figyeltem, hogyan közelednek, hogy el tudjam őket engedni amikor utolérnek. Nem tudok németül, de mégis értettem amit a srác mondott a társának. Valami ilyesmit beszéltek: -Ennek a srácnak legalább van lámpája, kövessük őt. Jó a tempó? -Igen.
Hátranéztem és láttam a három sötét alakot mögöttem. Elmosolyodtam. Hogy lehet valaki olyan hülye, hogy elindul egy éjszakai túrára és nem visz legalább két elemlámpát? Valami miatt mégis arra gondoltam, hogy üsse kavics tartom azt a tempót amiről az előbb azt beszélgették, hogy jó. Had jöjjenek utánam.
Az egyik elágazásnál kissé elbizonytalanodtam a helyes irányt tekintve ezért megálltam. Ekkor láttam, hogy a háromból egy már lemaradt és messzebb a sötétben magányosan poroszkál elemlámpa nélkül. Itt derült ki, hogy az egyikük magyar. Zoltán terep színű ruhában, nyilaskeresztes vagy hungarista (vagy a kettő együtt nem tudom) karszalagban virított. Miután bevallotta, hogy a fény miatt követnek, mondtam neki, hogy tudom és megvárjuk a lemaradt társukat. Nem probléma, örülök, ha segíthetek. Így kezdődött, hogy az út hátralévő részében én lettem a fény a sötétségben a náciknak. A továbbiakban rövid beszélgetéseket folytattunk angolul, magyarul, németül ki milyen nyelven tudott. A magyar srác arról beszélt, hogy valami megemlékezésen voltak délután és csak a 35Km-es távon indultak. (tehát én már 25 kilométeren túl voltam amikor az ő rajthelyükhöz értem)
A németek beszélgetéséből három szót értettem: "Hitler", "Mein Kampf" 
A német srácokat Hans-nek és Mike-nak hívták. Hans folyton lemaradt. Többször is meg kellett várni.

Hogy magamról is beszéljek, jóval jobb tempót is bírtam volna, bár éreztem, hogy a lábujjaimnál egy picit töri a lábamat az új bakancs. Ennek ellenére az új bakancs kiválóan teljesített és sokkal jobb állapotban kaptam vissza a lábamat, mint azt az előző hosszabb túrákon tapasztaltam. A ruhám eddigre már teljesen át volt ázva mind a hó mind az izzadság miatt, hiába az esőkabát az izzadságtól nem véd. Szóval ha 10 percnél tovább megáll az ember ilyenkor akkor bizony piszokul elkezd fázni.  Nem is igazán szeretek ilyenkor várakozni. Jobb ilyenkor menni menni és menni.


39Km-nél (náci barátaimnak csak 14Km-nél) volt a következő ellenőrző pont. Hans a pont előtti emelkedőn megint messze lemaradt mögöttünk a sötétben. Az pontnál amikor megálltunk pihenni előkerestem a tartalék elemlámpámat és átnyújtottam neki. "little present" felkiáltással. Ekkor láttam az ujjaira tetovált betűket: "Sieg Heil" Árja testvérünk nem bírta a lépést tartani, mit tagadjam ezen jót kacagtam magamban. "Let's go!"
A következő ellenőrző pontig azon morfondíroztam, hogy mi a francot csinálok én? Hiszen zsigerből rühellem mind a három jómadarat és a világnézetüket. Mi a magyarázata annak, hogy mégis segítek nekik? Az a cél, hogy elmondhassam, hogy jófiú vagyok? Egy balek vagyok? Azért csinálom, hogy majd leírhassam egy blogbejegyzésbe és dicsekedhessek vele? Simán meggyorsíthatnám a léptemet és otthagyhatnám őket a fenébe. Jó erőben vagyok, bírnám a magasabb tempót. Aztán arra jutottam, hogy egész egyszerűen két szóval megmagyarázom magamnak a hozzáállásomat. "Így helyes!"
Nem beszélgettünk ideológiáról. A magyar srác részéről többször éreztem, hogy megemlíti a 'megemlékezést', de nem adtam neki meg az örömöt, hogy rákérdezzek milyen megemlékezés és adjam alá a lovat egy jó kis antiszemita mocskolódásra. A túrára, a teljesítményre koncentráltam és egyre jobban élt bennem a vágy a forró fürdő iránt.
Az utolsó előtti pont előtt úgy próbáltam gyorsabb tempóra ösztökélni Hanst, hogy megkínáltam a forró teám maradékával. Cserébe elfogadtam tőlük egy kis csokit.

A túra utolsó néhány kilométerén volt egy jelentős domb amit meg kellett mászni. Ennek a lábánál amikor sokadszor is megálltak a srácok pihenni úgy döntöttem, hogy én már nem állok meg. Otthagytam őket. Az utat tudták, egy elemlámpájuk is volt tőlem, szóval nem volt miért rájuk várnom, majd a célban találkozunk. Innentől kezdve újra jó tempóban másztam fel és le a dombra, a Szomor utcáin megtett utolsó kilométereken pedig már csak a saját győzelmem felett aratott boldogság kerített hatalmába. Újra eleredt a hóesés és a hatalmas hópelyhek nagyon szépek voltak.

Még éppen a hajnal hasadás előtt értem a célba. (6:24-kor) Talán ha egyedül mentem volna végig akkor 1 órával gyorsabban is ment volna, de nem baj. A lényeg, hogy bőven szintidőn belül teljesítettem a túrát. Egy pár virsli, egy meleg tea. Közben visszakaptam az elemlámpámat miután intettem a beérkező Hans-nek. Nem barátkoztunk már a célban, szerintem érezték, hogy nem egy kaszthoz tartozunk.

Sietni kellett a hazafelé tartó buszhoz, ezért egy 40körüli túrázó társsal (akit már más túrákon is láttam), elkocogtunk az 1 kilométerre lévő buszmegállóig. Hát ez a kocogás már nem esett túl jól. :)
1 órát álltam a tömött buszon, ez pedig extra módon nem esett jól, de túléltem. :)

A túra jól sikerült, a vártnál sokkal jobban bírtam és kevesebb szenvedéssel túléltem. Gyönyörű volt fentről látni Budapest éjszakai fényeit. Csodás volt a hófehér táj is, még ha csak elemlámpa fényénél is lehetett csodálni a hótól roskadozó fákat. A túra során elhaladtunk több katona sír mellett is ahol mindig arra gondoltam, hogy micsoda emberi szenvedést éltek át azok a katonák, akik valószínűleg hasonló útvonalon igyekeztek elhagyni az ostrom gyűrűvel körülvett Budapestet Szomor irányába.



2012. december 17., hétfő

Szürreális élmény!

Pénteken hajnali 2-kor úgy döntöttem nem bírom tovább a tépelődést és megrendeltem a Samsung Galaxy S3 telefont.
Sajnos a szállítást csak 17-én hétfőre ígérték, mégis reménykedtem benne, hogy a szombati munkanapon kihozzák.

A szombati napom a szokásos módon kezdődött. Elég későn keltem, majd elhatároztam, hogy elmegyek az uszodába, hogy meglegyen a szükséges testmozgás. Kicsit aggódtam, hogy pont akkor fog jönni a futár a telefonnal amikor éppen az uszodában vagyok.
2Km úszás és 2x15 perc szauna után endorfinnal feltöltődve kiváló kedvvel sétáltam haza.
Hazaértem és bekapcsoltam a számítógépet és ekkor megcsörrent a régi telefonom,
15 perc és itt a futár az új telóval. Hurrá! 15 percig fel alá járkáltam és vártam izgatottan a futárt.
Miután átvettem a telefont nem ért nagy meglepetésként, hogy másfajta SIM kártya kell bele mint a régibe.
Rögtön fel is vettem a nyúlcipőt és már siettem is az Allee-ban lévő T-mobile üzletbe SIM kártya csere ügyben.
Tudod, a szokásos sorszám automata, majd várakozás következett. Nyilván rengetegen voltak a karácsony miatt.
Leültem és a várakozás közben azt vettem észre, hogy az egyik tv-n rendes tv műsor megy.
Mi más mint a királyi M1-es csatorna. Na és mi ment rajta? Lottó sorsolás.
Már az első számot ki is húzták. A 82-es. Ebben az évben születtem. Jött a második szám. Az 5-ös. Ez a kedvenc számom. Majd rögtön következett a harmadik szám. 16-os. Február hónap 16. napján születtem. Ez eddig háromból három.
Na és igen! Egy szelvényen meg van játszva!

Ebben a pillanatban szavakkal nem leírható érzések kerítettek hatalmukba. A telefon és a SIM kártya erősen másodrendű dologgá silányodott, miközben az izgalom a tetőfokára hágott.
(majd összepisiltem magam az izgalomtól)
Egy kérdés motoszkált a fejemben. "Most mi lesz?" Ha még egy számot eltalálok milliós nyereményt nyerek.
Na gyerünk már! Jöjjön az a negyedik szám. De nem! A negyedik szám húzása előtt hallgassuk meg Ruzsa Magdit. Jézusom..... Ekkor az ügyfélhívó csippant és az én sorszámom jelent meg.
Mit volt mit tenni elkezdtem intézni egy vacak pultnál ahonnan nem volt rálátás a tv-re a SIM kártya cserét ami ebben a pillanatban egyáltalán nem érdekelt.
Kicsit furcsán is néztek rám, hogy miért hajlongok és küzdök hogy ne maradjak le Ruzsa Magdiról.
Új SIM kártya kézben, itt meg itt meg itt meg itt írja alá és már mehettem is.
Rohantam vissza a tv elé. Mit érdekelt engem, hogy a T-mobile üzlet közepén vagyok,
én bizony itt addig tv-t fogok nézni amíg ki nem derül a maradék két szám gondoltam.

Minden azért nem lehetett tökéletes.
70,85 sajnos nem talált.
Talán egy párhuzamos univerzumban létezik egy másik KEME akihez mentőt kellett hívni mert rosszul lett a T-mobile üzletben, de ebben a valóságban csupán csak az történt, hogy elégedett mosollyal, egy szuper telefonnal és 30340Ft lottó nyereménnyel távoztam.

2012. november 13., kedd

4K! Nem de igen!

Hát megszületett a döntés, bár kívülről sokan nem látják, de azért volt vita, szavazás és egyeztetés a párton belül. A kérdés amiről dönteni kellett az volt, hogy együtt az Együtt 2014-el van nem. Beállunk Bajnai mögé vagy nem. Ha alapos olvasással, részletes belegondolással nézzük a helyzetet, akkor vállalható válasz született. Sajnos azonban a nagy nagy többség nem alapos és még csak nem is gondol bele.
A 2014-es választás két dologról fog szólni.
1. Leváltani az Orbán Kormányt
2. Kiválasztani, hogy az ország milyen stratégia mentén haladjon tovább az Orbán rezsim után.

Persze az Orbán Kormány mindent megtesz, hogy Magyarország úgy fusson neki a 2014-es választásnak, hogy az csak az első pontról szóljon és lehetőleg az ellenzéki pártok a második pont mentén elkülönülve külön külön próbálják meg elérni az első pontot mindenféle együttműködés nélkül. Ugyanis ez okozná az első pont a kormányváltás kudarcát ami értelemszerűen a második pontot is bukásra ítélné.

A fentiekből adódóan én úgy látom a 4K! -nak négyféle válaszlehetősége volt az Együtt 2014 -hez való csatlakozás kérdésében.
1. Nem csatlakozunk és önállóan vagy más pártokkal próbáljuk elérni a kormányváltást és a politikánk megvalósulását. /Nem-Nem/
2. Nem csatlakozunk mert a politikánkat önállóan kívánjuk elérni, de együttműködünk a kormányváltás céljában. /Nem-Igen/
3. Csatlakozunk mert együtt kívánjuk elérni a kormányváltást, de hangsúlyozzuk, hogy a politikánk különbözik az Együtt 2014 politikájától. /Igen-Nem/
4. Csatlakozunk és mind a kormányváltásban és mind a politikában egyetértünk az Együtt 2014-el. /Igen-Igen/

Az első válasz lehetőség a véget jelenti a 4K! számára, mert védhetetlen az az álláspont, hogy nem vagyunk képesek a konstruktív együttműködésre. Az utolsó lehetőség pedig azért jelenti szintén a véget, mert értelmét veszti a párt hiszen miért lenne rá szükség, ha mindent úgy akar csinálni mint egy másik ellenzéki erő.
A párt végül a Nem-Igen-t választotta. Nem csatlakozunk, de együttműködünk. Sajnos azonban az emberek nem eléggé alapos többsége ezt Nem-Nem -nek értelmezi. Az Orbán pártiaknak pedig egyenesen érdekében áll, hogy Nem-Nem ként tálalják.

Én talán arra hajlok, hogy a csatlakozni és hangsúlyozni a másként gondolkodásunkat szerencsésebb, pozitívabb kicsengésű lett volna. /Igen-Nem/ De a válasz megszületett. A politikai különbség Nem-e hangsúlyosabb mint a kormányváltási szándék Igen-e. Ez sejlik ki ebből a válaszból. Bárcsak az emberek többségével meg tudnánk értetni, hogy mi Nem-Nem hanem Nem de Igen!